„Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát” – szól a mindenki által jól ismert mondás. A két nemzet közötti hagyományos jó viszony századokra visszanyúló történelmi és kulturális előzményekben gyökeredzik. A Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület ezt a hagyományt ápolja, gyarapítja.

Mi, magyarok talán azokra a lengyel önkéntesekre emlékezünk a legélénkebben, akik az 1848-49-es szabadságharc során Magyarország függetlenségéért harcoltak, hullatták vérüket, vagy áldozták fel életüket. Azokra a lengyelekre, akik számos győztes csatát megvívva küzdöttek értünk, és akik még a szabadságharc bukása után sem tették le fegyverüket. 1848-ban két lengyel légió is volt Magyarországon: az egyiket a mindenki által jól ismert Bem apó (Józef Zachariasz Bem) vezette, míg a másik, majdnem 6000 fős alakulatot Józef Wysocki tábornok irányította. Ő és katonái kísérték ki 1849-ben az országból azokat a magyar katonákat és politikusokat (köztük Kossuth Lajost), akik nem maradhattak a saját hazájukban. Wysocki később bejárta Európa több országát, megírta emlékiratait[1], végül 1874-ben, Párizsban halt meg.

Az ő nevét viseli az a budapesti hagyományőrző egyesület, amely a lengyel légió katonáinak, és annak vezetőjének állít méltó emléket. „A Wysocki légió újraélesztésének gondolata 1997. április 6-án vetődött fel az isaszegi csatatéren rendezett ünnepségen, ahol először mutatták be egymásnak a későbbi két alapító-szervezőt, dr. Sutarski Konrádot és Máté Endrét.”– áll a Wysocki Légió Hagyományőrző egyesület honlapján. A légió tagjai „magyarországi lengyelek, vagy azok leszármazottai, vagy olyan "szimpatizánsok”, akiket érdekel a lengyel-magyar történelem, kultúra és hajlandóak alávetni magukat egy katonai hagyományőrző szervezet szellemiségének, céljainak és eszmeiségének.” Az 1998-1999-es jubileumi évek néhány ünnepségén a légió már 8-10 fős egyenruhás csapattal vett részt. 1999-től kezdve varsói lengyel hagyományőrzők jóvoltából második világháborús egyenruhákkal – egyúttal új rajjal – gazdagodott a légió.

A Wysocki Légió 2007 óta működik egyesületként. Az egyesület jelenlegi elnöke, Nagy Emil és testvére, Jakub mintegy 12 éve tagjai a légiónak. Általános iskolások, gimnazisták voltak, mikor beléptek. Ma már diploma előtt álló, dolgozó emberek, több száz rendezvénnyel a hátuk mögött meghatározó alakjai a csapatnak. – Most már 23-an vagyunk, és elég sok kort, a középkortól egészen 1956-ig fel tudunk eleveníteni. – mondja Emil – Nagyon fiatal csapat vagyunk, az emberek nagy része huszonéves; az eszmei vezetőnk, Máté Endre, aki megalapította a légiót – ő a legidősebb köztünk –, és aki mindig igazgat minket. Az egyesületet immár négy éve alapítottuk meg, azóta rohamos fejlődésen mentünk keresztül. – A hosszú évek kitartó munkájának már kézzelfogható eredményei is vannak. – Az egyenruháink most már valóban megegyeznek a történelmi egyenruhákkal, a fegyvereink is jobbak lettek, rendezvényeket is tudunk már szervezni. Tavaly a lengyel-magyar barátság napján több mint egy órás bemutatót tartottunk Óbudán. Idén volt egy rajzpályázatunk, ami országszintű volt és több mint 9300 rajz érkezett be. Konferenciát szerveztünk és kisebb ünnepségeket is rendeztünk már. Évente közel 70 programon veszünk részt.

Mivel a légió hagyományőrző és kisebbségi célokat is szolgál, viszonylag szerencsés helyzetben vannak, ám ettől még nehéz biztosítani a folyamatos működés feltételeit. Az egyenruhák, a fegyverek árát; az utazás és egyéb költségeket nem könnyű előteremteni. Felmerülhet a kérdés, hogy lengyel kisebbségi vonatkozású szervezetként számíthatnak-e itthoni vagy „kinti” lengyel szervezetek segítségére? – Kint van két nagy lengyel szervezet, amik a lengyel szenátus alatt működnek, ők már támogattak minket. Magyarországon a lengyelek elismernek minket: az országos lengyel kisebbségi önkormányzat és más kisebbségi önkormányzatok is támogatnak minket, valamint meghívnak a saját programjaikra. A nagykövetség is ismer minket, ők is hívnak minket a rendezvényeikre, szeretnek minket, de sajnos nagyrészt csak „eszmeileg" támogatnak minket. – meséli Emil.

Jakub 13 éves korában lépett be a lengyel légióba. Mint mondja, akkor még olyan fiatal volt, hogy a döntést tulajdonképpen az édesanyja hozta meg. – Örülök neki, hogy belementem – emlékszik vissza mosolyogva –, hiszen mondhatjuk, hogy azóta a hobbimmá, sőt az életemmé vált ez a hagyományőrzés. Korábban nem nagyon érdekelt a történelem, de ettől kezdve a szabadságharc elkezdett komolyan foglalkoztatni. – Ma már ő is munka mellett intézi az egyesület ügyes-bajos dolgait – Szeretnénk több fiatalt bevonni, mert amikor mi elkezdtük ezt, általános és középiskolába jártunk. Akkoriban több időnk volt, hogy egy-egy rendezvényre elmenjünk, akkor esetleg még az iskolából is ki tudtak kérni minket egy-egy rendezvény alkalmával. Sajnos egyre kevesebb az olyan fiatal, ki belépne egy ilyen csapatba, reméljük a jövőben ez változni fog.

Felmerül a kérdés, hogy ki, kik válhatnak a Wysocki Légió tagjává? A válasz Emil szerint egyszerű: bárki. A jelentkezőknek nem szükséges semmilyen katonai képzettség vagy ismeret, az sem probléma, ha nincsenek lengyel gyökereik. Ami szükséges, az a légióban megtanulható. – Nem úgy szoktuk csinálni, hogy ha jön a fiatalember és azt mondja, hogy szeretnék légiós lenni, akkor mi azt mondjuk, hogy te nem leszel jó semmire sem, hanem azt mondjuk, hogy gyere, lépjél be, kapsz egy egyenruhát és bizonyos idő után kiderül, hogy tud-e eleget vigyázzban állni, tud-e eleget menetelni, a hétkilós puskát tudja-e cipelni, tudja-e kezelni. Minden rendezvény előtt szoktunk gyakorlatozni, végül is egy díszegység vagyunk, úgyhogy a külsőség nagyon számít: fontos, hogy a mozgások látványosak legyenek, és hogy minden egyszerre történjen. – A „hagyományőrzésbe” hamar bele lehet tanulni: ha valaki igazán lelkes és szereti a történelmet, sok mindent megtanulhat akár az ünnepi rendezvényeken, akár az újrajátszott csaták során, amikor – mindannyian újra gyerekek leszünk, és üvöltünk, sikítunk, futunk, lövünk. Azt is meg lehet tanulni, hogy mennyire tisztelni kell az idősebbeket, és mennyire fel tudunk nézni a múlt személyiségeire. – meséli lelkesen Emil. – Amikor találkozunk háromszázan Szegeden, a hagyományőrző találkozón, akkor mindnyájan egynek érezzük magunkat, mindig van valami közös téma. Lehetséges, hogy valaki biztonsági őr, valaki meg ügyvéd, de mindenki megtalálja a közös hangot, ezáltal pedig egy nagyon jó csapat tud összekovácsolódni. Nem csak egy csapaton belül, hanem a hagyományőrzésen belül.

Amikor legszebb, legemlékezetesebb élményükről kérdezem őket, Jakub veszi át a szót. Az interjú készítése előtt nem sokkal érkezett haza a lengyelországi Niepołomice-ból. – Úgy alakult, hogy meg tudunk ide hívni még néhány embert. Felajánlottuk ezt a szegedi barátainknak, ők rögtön öt fővel jelentkeztek, valamint még két barátunk a mátyásföldi huszárok közül, így egész szép számmal, tizennégyen vettünk részt a lengyelországi rendezvénysorozaton. A legszebb élmény, ami ott ért: volt vasárnap a díszmenet, ahol minden csapat felvonult, és mivel én tiszt vagyok, én vezettem a csapatot. Mögöttem a két zászló volt: a magyar és a lengyel. Amikor tisztelegtek, a zászlókat megdöntötték, és pont mellettem voltak. Iszonyatosan jó érzés volt, hogy egy magyar és egy lengyel zászló között menetelhetek.

– Egyet nagyon nehéz elmondani. – folytatta Emil – Évente vannak visszatérő rendezvényeink, és mindig, amikor visszamegyünk egy városba, mindig megnézzük azt a várost, hogy most hogyan néz ki. Mindig látjuk a változásokat, és hogy mennyi ember jött ki. Nagyon jó látni azt, hogy egyre többen kíváncsiak ránk. Minden csatabemutatónk végén van egy díszmenet. Ilyenkor az idősebbektől és a fiatalabbaktól is kapunk egy nagy tapsot, és ez egy fergeteges érzés, hogy bemutattunk valamit, és ők ezt valóban értékelik. Ez nagyon sokat jelent számunkra. Amikor kint voltam Erdélyben a szegedi bajtársakkal, kint meneteltünk az utcán. Az emberek kijöttek a kertkapuhoz, és onnan néztek, tapsoltak, hozták ki a köménymagos pálinkát. Tél volt, térdig érő hó, majd’ megfagytunk, de nagyon jó volt.

Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület:

• Honlap
• Facebook-oldal