Szálasitól Rákosi Mátyásig. A forradalom és szabadságharc előzményei nagy lépésekben.

1945. március 29-én egy vasúti szerelvény hagyta el szokatlan sietséggel Kőszeg városát. A menetrenden kívül közlekedő járat úti célja Németország volt. Nem sokkal később szovjet katonai alakulatok érkeztek a városba. Magyarország számára ezekben a napokban ért véget a világháború fegyverekkel vívott szakasza.

Szálasi Ferenc „nemzetvezető” távozásával az ország megszűnt hadműveleti területnek lenni, és megkezdődhetett az újjáépítés. Az ország központja ekkor Debrecen volt, itt alakult meg négy hónappal korábban az Ideiglenes Nemzeti Kormány, melynek az elnöke Dálnoki Miklós Béla lett.[1] A tényleges hatalom azonban a megszálló szovjet hadsereg vezetőinek kezében volt

A háború utáni első „szabad” választást 1945. november 4-én tartották. A választáson a kisgazdák 57%-os eredménnyel abszolút többséghez jutottak, míg a szovjetek által támogatott MKP mindössze 17%-ot kapott. Az oroszok ebbe nem nyugodtak bele: a kisgazdákat a kommunistákkal közös koalícióba kényszeríttették. A következő években az MKP – hathatós szovjet „segítséggel” – sorra járatta le, juttatta börtönbe, kényszeríttette emigrációba a demokratikus pártok vezetőit.[2] Az ún. „szalámi-taktika” alkalmazásával a jobboldali pártokat ellehetetlenítették, megszüntették, a baloldali pártokat pedig beolvasztották a kommunista pártba.

1948. június 12-én a Magyar Kommunista Párt egyesült a Szociáldemokrata Párttal Magyar Dolgozók Pártja néven. A „új” párt első titkára Rákosi Mátyás[3] lett. A hatalmat az élet minden területén az MDP gyakorolta. A sztálinista Rákosi-korszakot a politikai terror, a folyamatos fegyverkezés, az erőltetett ipari fejlesztések, internálások jellemezték. Szinte mindennaposak voltak a koncepciós perek, a Péter Gábor által létrehozott besúgóhálózat (PRO, ÁVÓ, majd ÁVH) állandó félelemben és elnyomásban tartotta az egyébként is hatalmas nélkülözésben élő magyar népet.

Az 1953-as év fordulópontot jelentett. Sztálin halála (március 5.) és a Koreai-háborút lezáró panmindzsoni fegyverszünet (július 27.) után az új szovjet vezetés már nem számolt egy újabb világháború kitörésének közvetlen veszélyével. Magyarországon megbukott és önkritikára kényszerült Rákosi Mátyás, a helyére Nagy Imre került. A következő – enyhülést hozó – éveket Rákosi és Nagy hatalomért folytatott harca jellemezte, ami végül Rákosi sikerével végződött: 1955-ben bizalmasa, Hegedűs András váltotta Nagy Imrét.

Az 1953 és 1955 közötti változások ugyan átmenetileg csillapították a lakosság elkeseredését, ám a rossz közhangulat továbbra sem változott. Az embereknek elege volt az államvédelmi rendőrség korlátlan hatalmából, a diktatórikus kormányzásból, a koncepciós perekből az esztelen, logikátlan gazdaságpolitikából. Az alacsony életszínvonalért a kommunista vezetést hibáztatták.

A politikai enyhülés azonban lehetővé tette ellenzéki reformcsoportosulások (pl. Petőfi-kör) létrejöttét. Az 1949-ben koncepciós per során kivégzett Rajk László és társai újratemetése[4], valamint a lengyel események[5] is jelentős hatást gyakoroltak a társadalomra. Október 16-án a szegedi egyetem hallgatói elhatározták, hogy kiválnak a kommunista párt ifjúsági szervezetéből[6] és újjáalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét (MEFESZ). A szegedi egyetemisták megfogalmaztak egy 10 pontos programot, amely nagyrészt megegyezett a budapesti Műszaki Egyetem hallgatói által október 22-én összeállított 16 ponttal.

Ekkor született meg a döntés, hogy az egyetemisták október 23-án Budapesten csendes tüntetést tartanak. Piros László belügyminiszter betiltotta a felvonulást, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága ülésén pedig kimondták: „Ha kell, lövetni fogunk!” A tervezett tüntetést az Írószövetség és a Petőfi kör is támogatta, követelték a tiltás visszavonását. A Belügyminisztérium azonban a Kossuth Rádióban 12:53 perckor beolvasott közleményében megerősítette a tiltó határozatot: „… a közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésekig nem engedélyez.” 14:23 perckor a pártvezetés végül mégis engedélyezte a tüntetést: „A Belügyminisztérium közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja.” A közleményt ezután több alkalommal megismételték.

Ekkor azonban a diákok már megkezdték a felvonulást: a Petőfi szobortól a Bem térre indultak. A menetben katonák, akadémisták is részt vettek. Innen később a tüntetők a Kossuth térre, a Dózsa György útra, és a Rádióhoz indultak.

A hangulat egyre feszültebbé vált. 20:00-kor Gerő Ernő[7] beszédet mondott a rádióban. „Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben. […] Arról van szó, megengeditek-e a munkásosztály hatalmának, a munkás-paraszt szövetségnek aláaknázását, vagy pedig öntudatosan, fegyelmezetten, teljes egységben, együtt egész dolgozó népünkkel síkra szálltok a munkáshatalom, a szocializmus vívmányainak védelméért?” Gerő értékelése azonban csak olaj volt a tűzre, a feldühödött tömeget még Nagy Imre Parlamentnél elhangzott beszéde sem volt képes lecsillapítani. A tüntetők ledöntötték a Sztálin szobrot, a Rádiónál pedig eldördült az első (budapesti) tömegre leadott sortűz.[8]