Egy ki nem robbant spanyol-szovjet háború története, avagy az amerikai tehetetlenség 1956-ban.

Az 1956-os forradalom (korabeli) nemzetközi megítélésével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. Közismertek a forradalom lengyel vonatkozásai, a nemzetközi szervezetek – köztük a Vöröskereszt tevékenysége, Ausztria és más, nem csak európai országok nagylelkű nyitottsága a menekültek előtt. Ma már sok mindent tudunk a szovjet és az amerikai politikusok – 1990 előtt nagyrészt még ismeretlen – „egyeztetéseiről” is. Azt azonban kevesen tudják, hogy volt egy európai ország, amely kész lett volna akár katonákat és fegyvereket is küldeni a magyar felkelők megsegítésére. A konkrét és váratlan felajánlás meglepő módon egy olyan antidemokratikus országból érkezett, amellyel Magyarországnak hosszú évek óta diplomáciai kapcsolata sem volt: Spanyolországból.

Magyarország, Spanyolország, USA

A két ország diplomáciai kapcsolatai 1945 tavaszán megszakadtak. Franco ugyanis – aki sohasem ismerte el a spanyol köztársaságiak legfőbb támogatóját, a Szovjetuniót – nem ismerte el a szovjet nyomásra megalakult kelet-európai kommunista kormányokat sem. Magyarország kormánya ellenben 1946 őszén elismerte az akkor Párizsban székelő emigráns köztársasági spanyol kormányt, míg 1949-ben (Habsburg Ottó közbenjárására) Madridban megnyílt az emigráns Magyar Királyi Követség.[1]Magyarország és Spanyolország között közvetett kapcsolat is csak 1955-ben alakult ki, amikor mindkét állam felvételt nyert az ENSZ-be. A fagyos viszony azonban akkor sem javult.

Az Egyesült Államok és Kelet-Európa

Az ötvenes évek elején az Eisenhower-kormányzat felszabadítási propagandája[2] sokakban – joggal – azt az illúziót keltette, hogy az Egyesült Államok Kelet-Közép-Európa helyzetét külpolitikájának egyik központi problémájaként kezeli. Hogy Kelet-Európa népei – köztük a magyarok – mennyire hittek az eljövendő amerikai segítségben, nem kell részletezni. Ahogy azonban látni fogjuk, a spanyolok is elhitték az amerikai diplomácia porhintését. Minden propagandának célja van: manipuláció és a valódi szándék elfedése. Az amerikaiak célja pedig bárminemű a szovjetekkel való fegyveres konfliktus elkerülése volt: nem állt tehát szándékukban senkit, semmilyen eszközzel felszabadítani. A cél mindössze a kommunizmus feltartóztatása volt, a status quo minél kevesebb kockázattal járó megőrzése.

Az amerikai propaganda hatásaival azonban maguk az amerikaiak sem számoltak: a magyar felkelés teljesen váratlanul érte az Egyesült Államokat. A forradalom első napjaiban a zavarodottság uralta az amerikai politikát: a magyar szabadságharcosokat éltető nyilatkozatok ellenére mindent elkövettek, nehogy a „felbujtó” szerepébe kerüljenek. A „magyar kérdés” ENSZ Biztonsági Tanács elé citálása a szovjetek vétójoga miatt semmi esélyt nem adott valós eredmények elérésére.[3] A legkellemetlenebb fordulat az amerikai kormányzat számára a november 1-jén deklarált magyar semlegesség és a (hivatalos!) segítségkérés volt. Ezt a „kellemetlen problémát” a külügy jobb híján úgy oldotta meg, hogy – kihasználva a közel-keleti válság terebélyesedését – egyszerűen nem vettek róla tudomást.

Meglepő ajánlat, meglepő helyről

A események sodrában azonban, amikor a világ közvéleménye bizakodva figyelte a kibontakozó magyar népmozgalmat, mindez nem volt ennyire egyértelmű. Sokan – nem csak Magyarországon – hitték, hogy valóban eljött a szabadság kivívásának ideje. Spanyolország pedig, mint az Egyesült Államok egyik újdonsült szövetségese, és az elmúlt magyar monarchia támogatója[4], erős szimpátiával tekintett a magyar forradalomra, amely az oly nagyon gyűlölt bolsevizmus elleni harc szimbóluma, kicsúcsosodása lett.

Marosy Ferenc a Magyar Királyi Követség „nagykövete” az alábbiakat jegyezte fel emlékirataiban: „November 2-án, pénteken [Habsburg] Ottó közölte, hogy a hírek szerint nagy szovjet katonai erők gyülekeznek Galíciában, nyilván azzal a szándékkal, hogy betörjenek Magyarországra. November 4-én Őfelsége újból felhív és közli, hogy az orosz hadsereg átlépte a határt és utasít, hogy azonnal menjek a Pradóba, és az ő nevében kérjem meg Francót, hogy küldjön segítséget a magyar szabadságharcosoknak.”

Marosy látogatása után Franco azonnal összehívta a minisztertanácsot, amely egy 100 000 fős önkéntes sereg felállításáról hozott határozatot. A hadügyminiszter, Agustín Munoz Grandes tábornok[5] lemondott a posztjáról, hogy személyesen vezethesse a magyarországi spanyol légiót. Franco rendelkezett a megfelelő mennyiségű fegyver és felszerelés előteremtéséről, majd elküldte Artajo külügyminisztert az Egyesült Államok ENSZ nagykövetéhez, Cabot Lodge-hoz, hogy tájékoztassa a spanyol tervről, valamint hogy segítséget kérjen a kivitelezéshez. Ahhoz ugyanis, hogy az önkénteseket eljuttassák Magyarország területére, olyan repülőgépekre lett volna szükségük, amelyek egy tankolással el tudnak jutni Sopronig. Ilyen repülőgépük azonban a spanyoloknak ekkor még nem volt. A másik lehetőség az volt, hogy valamely szövetséges állam (pl. Olaszország) biztosítson egy katonai repülőteret tankolás céljára.

A megbeszélésről az amerikai követség az alábbi összefoglalót készítette: „… Franco és kabinetje készen áll arra, hogy fegyveres egységet küldjön Magyarországra. A spanyol kormány folyamatos kapcsolatban áll az ellenállás elemeivel[6], de szívesen fogadna minden olyan információt, amely az Egyesült Államok rendelkezésére áll a magyarországi helyzetről. Ottó főherceg, aki jelen pillanatban Münchenben tartózkodik, úgy hallotta, hogy egy egyesült államokbeli magyar csoport repülőt akar küldeni az USA-ból, hogy ejtőernyővel fegyvereket dobjon le az ellenállóknak Magyarországra. Jobb lenne, ha az Egyesült Államok kormánya vállalná ezt a titkos küldetést; remélik, hogy az USA nem látja akadályát annak, hogy két repülőt küldjön Spanyolországba, amelyeket ott megraknának fegyverekkel a Magyarországra történő ledobás céljából. Franco és a kabinetje utasította őt [ti. Artajo-t], hogy vesse fel ezt az ügyet. Miközben a még ellenálló magyarok szívesen fogadnák a már megígért segélyeket és orvosi ellátmányokat, amire most a leginkább szükségük van, az a titkos katonai segítség, és ebben az ügyben Spanyolország teljes együttműködést kínál.”

A ki nem robbant háború vége

Az Egyesült Államok kormánya azonban utasította a madridi követét, hogy határozottan utasítsa el a kérést, és kövessen el mindent a terv meghiúsítása érdekében: „… az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagymérték konfliktus súlyos kockázata nélkül.” – állt a válasz gyanánt Madridba küldött táviratban. „… az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között. […] Az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgeti a spanyol kormányt, hogy a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára. Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül.”

Az elutasító választ az amerikaiak az időpont alkalmatlanságával[7] indokolták, továbbá, azzal, hogy: „1. nem lehet eljuttatni a katonai ellátmányokat a magyarok számára anélkül, hogy meg ne sértenénk Ausztria, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia területét, 2. hogy közvetlen ellenségeskedésekhez vezethet a Szovjetunióval és 3. ellentétben áll azzal a politikával, hogy a megoldást szövetségeseink teljes támogatásával és az ENSZ-en keresztül keressük.”

Az amerikai elvi és technikai támogatás hiányában a spanyol katonai beavatkozás végül nem valósult meg. Kérdéses természetesen, hogy ha Spanyolország végre is hajtotta volna az akciót, változtatott volna-e Magyarország sorsán, és ha igen, akkor jobb vagy rosszabb irányba fordította volna az ország, és egyben a világ történelmét. A reálpolitika szomorú valóságán túl azonban a tény az, hogy – még ha a tervezés szintjén meg is rekedt – ez volt az egyetlen (ismert) kezdeményezés a magyarok katonai megsegítésére. Ezt a gesztust akkor is értékelni kell, ha történetesen egy diktátor részéről érkezett.  Az elhatározás komolyságát mutatja ugyanis az, hogy a kezdeményezés a legmagasabb álalmi szinten, hivatalos keretek között született meg, nem pedig egy hangos, ám valójában tehetetlen propagandagépezet által.

Franco az 1957. évi újévi rádióbeszédében az alábbiakat mondta: „A nyugati világnak nincs joga ahhoz, hogy kereskedjen Kelet-Európa népeinek életével és szabadságával” […] az igazságtalan status quo megszilárdítása alapján való koegzisztencia szégyen volna a szabad világ erkölcsi érzése és politikai bölcsessége számára.”


Felhasznált irodalom

• Borhi László: Franco és az 1956-os forradalom. In.. História, 1998. 9-10. sz. 60-62. o.
• Györkei Jenő - Horváth Miklós (szerk.): Szovjet katonai intervenció. Budapest, 2001. 36-37. o.
• Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19. század politikai útvesztőjében. Pécs, 2006. 160-161. o.
  
  

További irodalom

• Anderle Ádám: 1956 és a spanyol katonai beavatkozás kérdése. In.: Kutatási Közlemények II. Szeged, 2000.
• Anderle Ádám: A Marosy-iratok: Magyar Királyi Követség Madridban. Szeged, 2002.

Jegyzetek

[1] Marosy Ferenc volt a „nagykövet”. A Magyar Királyi Követség 1960-ig működött.
[2] Ld. a CIA által pénzelt Szabad Európa Rádió vagy az Amerika Hangja.
[3] Az ENSZ Biztonsági Tanácsában éppen az amerikaiak akadályozták meg azt az (egyébként öncélú) angol-francia törekvést, hogy a „magyar kérdést” a BT hatásköréből helyezzék át a Közgyűlés hatáskörébe, ahol már a tagállamok szavazatai döntöttek volna, a szovjeteknek pedig nem állt volna módjukban vétót emelni.
[4] Franco tábornok például a világháború alatt igyekezett (diplomáciai úton) segíteni a magyar kiugrási törekvéseket. (Spanyolország nem vett részt a világháborúban, sőt: 1943-tól hivatalosan is semleges állam volt.)
[5] Munoz Grandes a spanyol Kék Hadosztály parancsnokaként 1941 és 1944 között a keleti fronton már harcolt a szovjetek ellen.
[6] Az nem derül ki a dokumentumból, hogy pontosan kikre gondoltak, és mire alapozzák ezt az állítást.
[7] Ekkor már több napja megindult a második szovjet intervenció Budapesten.