Szemelvények a budapesti sajtóból, életképek: a forradalmi valóság.
EZT HALLOTTAM A TÖMEGBEN
Szegő Zsuzsa - Népszava, 1956. október 26. (péntek)
1956. október 23-án déli 12 órától éjjel fél háromig vonultam együtt a Budapest utcáin tüntető tömeggel, egyetemistákkal, munkásokkal, iparosokkal, hivatalnokokkal, értelmiségiekkel; férfiakkal és nőkkel, idős bácsikkal, kisdedüket cipelő anyákkal. Nem a jelszavakra figyeltem elsősorban; a jelszavak amúgy fennmaradnak, tovább élnek a történelemben. Inkább azt szeretném feljegyezni, amit a tömegben hallottam, az emberek érzelmeit, indulatait, vágyait kifejező spontán mondatokat. Tizenegy és fél óra leforgása alatt nem hallottam egyetlen olyan mondatot, amely a burzsoá restauráció bármely formáját óhajtotta volna. Nem hallottam egyetlen antiszemita, vagy soviniszta kijelentést. Ezzel szemben ezt hallottam:
Idős bácsi a Sztálin-szobor előtt: - Istennek hála, nyáron nem vitt el a szívrohamom. Csakhogy ezt is megértem! Tessék már mondani, kik döntögetik ezt a szobrot? Egyetemista a teherautóról: - A Fővárosi Köztisztasági Hivatal és a Takarító Vállalat emberei! – Hé, húzd meg azt a kötelet! Egy fiatal asszony: - Mennyi nép! Ugye most nem kellett őket ide kihajtani?! Minden május 1-én lesült a képemről a bőr, úgy szégyelltem magam! Egy apa a kétéves gyerekéhez: - Ezt nézd meg jól, fiam! Aztán majd, ha nagy leszel, meséld el mindenkinek, hogy nem akármilyen nép a magyar! Középkorú munkásasszony: - Vajon hányan ujjonganak most itt olyanok, akik akkor is tapsoltak és szájaltak, amikor ezt a szobrot felállították?! Hivatalnok külsejű férfi: - Ne piszkáljuk egymást, kérem! Mindenki féltette a kenyerét. Csak a gyilkosokat büntessük meg, hogy ki mit mondott, az most már nem érdekes. Fiatal munkás: - Igaza van! Mindig is az volt ennek a népnek az átka, hogy nem tudott összefogni. Legyen végre összefogás. Hangok a tömegből: - Úgy van! – Fogjunk össze! – Hurrá, de szép nap ez! Éljen a nemzeti összefogás! – Éljen Nagy Imre! – Éljen az egységes, független Magyarország!
Este negyed tizenegykor a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán: - Gyalázat! – Fegyvertelen tömegre sortüzet adni! Ezeket a szegény fiúkat is hiába várja haza az anyjuk! – Nem akartak semmi rosszat, csak bemondatni a 16 pontot a rádióban! – Azt mondják, mentőautókon csempészték be a friss lőszert az ávósoknak. – Gyilkosok!
Öreg néni a Szabad Nép székháza előtt: - Miért verik be az ablakokat? Úgyis csak nekünk kell megfizetni a kárt? Csepeli munkás: - Ha meg tudtuk fizetni a földalattit, majd meg tudjuk fizetni ezt a pár ablakot is! Az embernek egyszer ki kell adni a dühét, ha nem akar a bolondokházába kerülni! Egy kalauznő: - Úgyis odakerülünk mind, ha ez így tart tovább. Éjjel kettőkor kerülök haza a munkából és reggel hatkor már vihetem a két gyereket a bölcsődébe. Hát élet ez?! Egy másik munkás: - Leköpöm az újságot, ha holnap azt meri írni, hogy fasiszta csőcselék tüntetett!
VASÁRNAPI KÉPEK A BUDAPESTI UTCÁRÓL
Vető József - Szabad Nép, 1956. október 29. (hétfő)
Délelőtt sokan járnak az utcákon. Sietősen igyekeznek az emberek valamerre. A náluk lévő táska, kosár, zsák elárulja, hogy a család asztalára keresnek ennivalót, vagy a kályhába tüzelőt. Ugyan ki gondol most a már talán egy hete „megtárgyalt” vasárnapi ebédre. Az anyák most nem főzhetik meg a megígért kedvenc ételeket. Az arcokon gond és aggodalom, az emberek éveket öregedtek napok alatt. Ezer átok száll azokra, akik 11 évvel a háború után önkényükkel, bűneikkel, vakságukkal idáig vitték az országot.
Egy-egy távoli ágyúzörejre, vagy géppuskasorozat hangjára még összerezzenünk, de már hozzáedződtünk ehhez is. Az üzletek előtt hosszú sorok állnak. Sok helyütt kötéllel, spárgával igazítják a sorokat. Egy Közért-üzlettől a szomszédos ház lépcsőházába, a III. emeletig kanyarodnak fel a vásárlók. Néhány üzlet személyzete kivonul az utcára, így gyorsabban lehet kiszolgálni a tejet, burgonyát, almát, cigarettát. Mindenki mélységes szeretettel és megbecsüléssel beszél azokról, akik a rendkívüli helyzetben gyakran testi épségüket is kockáztatva készítik, szállítják, szétosztják az élelmet.
Hírek repkednek az utcán és megfigyelhető, hogy az emberek nem hisznek el mindent egykönnyen. Józanul „lemérik”, amit hallanak. Most sokkal inkább a „prózai” hírek váltanak ki érdeklődést: hol lehet ezt vagy amazt kapni. - Főznek már a Kéményseprő vendéglőben! – ez a Szondi utca környékének délelőtti szenzációja. Jó hír, valahogyan derűsebbek, bizakodóbbak lesznek az arcok.
Sok ember elmerészkedik vasárnap délben kissé távolabbi tájakra is, a Belvárosba a Körútra. Megrendítő a kép, a szörnyű harcok nyoma. Ijesztően fest a sok megviselt ház, kiégett üzlet, ablaktalan emelet, sőt néha egy egész környék. Vastag üvegcserép-szőnyegen kell járni, hevenyészett barikádokat, felborított villamoskocsikat kell kikerülni. De már láthatóan más a helyzet, mint volt egy-két napja. Egyes házak előtt már tiszta a járda, az üveg- és téglatörmelék kupacokban várja az elszállítást. Az egyik nagykörúti ház ablakainál dolgozó emberek, feltehetőleg a lakók, figyelmet kérnek a járókelőktől: leseprik, ledobják a meglazult, kiálló téglákat, fadarabokat, nehogy később valakiben kárt tegyenek.
A budaiak és a pestiek, akik napokkal ezelőtt a Duna „másik” partján rekedtek, vasárnap végre hazajuthattak. A Lánchídon és az alagúton át igen nagy volt a forgalom. Ha ismerősök találkoznak, vége-hossza sincs a megható jeleneteknek, no és a kérdezősködésnek. Szomjuhoznak az emberek a hírekre. Két óra felé a Lánchíd pesti híd főjénél egy elvtársnő a Szabad Nép vasárnapi számát kezdte osztogatni. Elkapkodták tőle, s rögtön olvasni kezdték a lapot. – Már nincs több? – kérdezte csalódottan egy fiatalember, aki akkor érkezett oda, mikor a Szabad Nép már elfogyott. – Pedig haza akartam vinni. A család már hat napja nem mozdul a rádió mellől…
Vasárnap délután a Városligetben járok. Talán egyedül taposom a sárga faleveleket. De mégsem! Egy öreg néni is jön a liget szélén, óvatoskodva pillantgat jobbra-balra. Gyermekkocsit tol, bizonyára unokáját hozta egy kicsit a levegőre. Csönd van. Olyan békésnek látszik minden. Egyszerre egy elég alacsonyan szálló repülőgép berregése veri fel a csendet. A néni elsápad, megáll, gyorsan feljebb húzza a takarót a kocsiban, mintha ez meg tudná védeni mindentől a gyermeket. A repülőgép röpcédulákat szór le. Összetéved a szemünk a nénivel, ő halkan megkérdezi tőlem: - Mondja, mikor ér már véget ez a szenvedés és félelem? Mit válaszolhatok neki? Mindannyian egyet remélünk, hogy mielőbb újra rend és nyugalom honol majd fővárosunkban, hazánkban, mielőbb nyugodt lehet minden anya, apa és gyermek.
BUDAPESTI KÉPEK
Prukner Pál - Magyar Honvéd, 1956. október 30. (kedd)
Üllői út. Túl a Nagyvárad téren. Fegyveres magyar katonák állnak. Felkelők? Ez a szó egymagában nem foglalja magában, nem tükrözi vissza elég híven az ember érzéseit. Hazafiak. Hősök. Állnak, lövésre kész fegyverrel, tüzelésre készen. Ezen az úton most aligha haladhat át az, aki a forradalom ellensége. Üllői út felől lovaskocsi közeleg. A fegyverek zárja csattan, aztán felhangzik a parancs. - Állj! Az idős parasztember nagyot ránt a gyeplőn. - Hóha Sárga, hó Ferkó! A két ló moccanatlanul megáll. - Hova? Merre? Az öreg paraszt megtörli a délelőtti esőtől ázott bajszát. - Ennivalót hoztam, fiúk! Most már végleg enyém a föld! Azzal lekászálódik a szekeréről, s az út mellé kezdi rakosgatni, amit a kocsiderék rejt. Szalonna, kolbász, friss házi kenyér, sonka kerül elő. A katonák állnak szótlanul. Toporognak, egyikük ajkára sem akaródzik jönni a szó. Az öreg már végzett, s ők még mindig hallgatagon nézik. Amaz sem szól, csak dolgavégezetten felkászálódik a szekérre, s aztán nagyot ránt a gyeplőn. - Gyí Sárga, gyi Ferkó! Már megfordult a szekérrel a két ló, amikor az öreg visszakiált. - Fogyasszák egészséggel, bajtársak! Maguknak hoztam.
Rákóczi út. A Divatcsarnoktól nem messze. A nemzetőrség tagjai – katonák, rendőrök, fiatalok – puskával, géppisztollyal cirkálnak az utcán. Kedd este van. A Rákóczi út sötét kihalt. Vajon mit rejt hallgatag csendje? Az egyik ház kapuja óvatosan kinyílik. Először csak egy fej jelenik meg benne. A nemzetőrök akaratlanul is megtorpannak, a fegyverek csöve önkéntelenül is feljebb emelkedik. Idős néni lép ki a kapun. A kezében nagy teáskanna, a másikban kis fehér abroszba kötött batyu. - Fiaim! – mondja félhangosan és hívja maga felé őket. A nemzetőrök néhány pillanatig szótlanul nézik, aztán az egyikük megindul. - Teát hoztam, meg fehér kalácsot! Szegény asszony vagyok, másom nincsen, de ezt jó szívvel adom. Hideg lesz az éjszaka. A fiatalok arcán felenged a szigor. Már ott állnak az idős asszony körül. Csak egyikük figyel éberen továbbra is. Míg felváltják a társai. Már isszák a forró teát, amikor a nénike megjegyzi. - Ne haragudjatok rám, fiúk, mert csak a kapuig merészkedtem. Gyáva vagyok. A fiatalok arca élő kérdőjellé változik. Egymásra néznek, aztán egyikük megszorítja az öregasszony kicsiny kezét.
Mondjátok meg, emberek, lehet gyáva az, aki ilyen tettre képes?
